A szent
Mindennap imádkozom, hogy meghaljatok,
gyermekeim. Két legyet ütnénk egy csapásra:
ti színről színre látnátok az Istent,
és én is végre csak rá koncentrálnék.
Kegyetlen dolgok köröznek a ketrec
rácsai közt, pörög a pokoli program:
rosszak lesztek, mindenképpen rosszak,
hiába imáim, könyörgéseim.
Értetek élek: nézem, ahogy esztek,
utolsó lehet minden falat, nézem,
ahogy alszotok, a mozdulatlan
alvó test halott – szemem az Istené.
Ha betegek vagytok, ápollak, borogatlak,
sírverseket dúdolok magamban,
csalódott leszek, ha újra kergetőztök,
rakoncátlankodtok, felbosszantotok.
Ne legyetek nagyok, ne legyetek mások,
maradjatok így, ahogy én szeretlek benneteket,
gyengék, önfeledtek, gyámoltalanok,
értetek vagyok ellenetek, miattatok,
én vétkeim, nélkülem nem volnátok,
kincseim, terheim, kínzóim, mennyi gond
a jót akarni nektek! Két sápadt kicsi szentem,
mindennap imádkozom, hogy meghaljatok.
Gyerekhangra
gyerekhangra ébredsz délutáni
alvásodból gyerekhangra
kelsz föl mintha szólna
édes édes ismerős hang
üres szobában ébredsz délutáni
dermedt alvásból nevedet mondja
visszhangzik szobádban
édes édes emlék kisgyerekhang
elnémult most csönd van délutáni
napfény csonka csokra dől üres szobádba
bénító álomból nehéz tagokkal
felemelkedtél keresed hiába
mintha itt állt volna rájössz
álmodban hallottad nincs senki csönd van
meg se hallanád hiába kiabálna
ágyad priccs szobád egy magánzárka
így kelsz elnehezülve minden
reggel délután üres szobádban
gyerekhangra édes édes nincs itt
nem jött napok hetek évek óta
nem látod csak hangját hallod halkan
halkuló hangját a telefonban
hiába kiabálna ő is be van zárva
egyedül egy távoli szobába
Kevésbé kegyetlenek
Amikor a fenekedet törlöm, kisfiam,
a fiatalkorú rablókra gondolok, akikkel foglalkozom.
Intézeti gyerekek, olyan család tagjai,
amelyben azt se tanulták meg, mi az: enyém, tiéd.
Dühösek folyton, mert nincsen semmijük,
de főleg esélyük nincs arra, hogy legyen.
Ha elzárom őket, megvédem őket? Megvédelek?
És mit jelent egyáltalán megvédeni?
Szobatisztának kellene lenned már régen,
ehelyett mindent összeszarsz, mint a verebek.
Van egy könyv itt a gyerekszobában,
évek óta kallódik, benne egy mondat:
„Hogy kevésbé legyünk kegyetlenek.”
Nem tudom pontosan, mit jelent.
Kevésbé kegyetlen? Kivel, veled?
Azzal vádolnak, hogy nem védelek meg.
Miért kellene, kitől, magamtól?
Hogyan kell egyáltalán valakit megvédeni?
Falun
zöld kert szélén fakerítés fölötte lomb
a lécek a törzsek alatt nyugtalan sáv a patak
túlpartján a birkák érett rétbe harapnak
kosok kolompja kong a patak zúg csobog
a réten túli erdő összeolvad a lombbal
fenn láncfűrész zajong beleremeg az erdő
beleremeg a rét bele a nyáj
a kert füve friss magas a léc szürkére száradt
közein villog a rét a férfi az ablakban érzi
patak vize borzong rázkódnak kolompok
láncfűrész visít közelnyomulnak sötét dolgok
de nem juthatnak csak a kerítésig
kiszaladnak a kertbe a gyerekei nézik
a gyors vizet a bárány hangját hallják
zúgás kolompolás fenn láncfűrész hasít
visszafutnak izzadtan izgatottan
lábuk vizes egymás szavába vágnak
a kerítés már egy helyen kidőlt
(Megjelent az Alföld 2024/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Száler Tímea vegyes technikájú munkája.)
Hozzászólások